Allah akbar Prištinában

Koszovói zászlók a főváros központjában. Fotó: Major Anita

  

Istenkísértés autóval közlekedni Koszovó fővárosában, Prištinában, olyan, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül másik bolyóra csöppenne az ember. Bár keresztül-kasul beautóztuk Anatóliát, végigdöcögtünk a Selyemút rázós szakaszain, jöttünk le ékszíj nélkül kétezres hegyekről, kecskenyájak és puskás kurd pásztorok között szlalomozva, Priština mindezek után is tud meredek dolgokat mutatni. Közlekedési szabályok nincsenek, csak az erősebb kutya elve, és mégis: ebben a rendezetlen, zűrzavaros, tülkölős nyomakodásban van valami megmagyarázhatatlan rend és egyensúly.

Hunyadi hágóján

Menekülő szerb katonák. Samson Csernov fotója

Súlyos döntést kell hoznunk, amikor elhagyjuk Kuršumliját. Valójában még sincs választásunk. Hiába szeretnénk lépésről lépésre követni a halálmars nyomvonalát, már az expedíció elején el kell térnünk kissé a fő csapásiránytól. Szerbia és Koszovó viszonya ugyanis nem teszi lehetővé, hogy az ősi országúton haladjunk tovább: amerre évszázadok, sőt évezredek óta masíroztak hadseregek – előttük-utánuk pedig menekültek áradata…

Sárba süppedt emlékezet

Feszület Kuršumlija bizánci eredetű szentélyének romjainál. Fotó: Major Anita 

Fogalmunk sincs, mivel vívtuk ki a „szervek” kitüntetett figyelmét, mindenesetre a dél-szerbiai Kuršumlijában diszkréten csatlakoznak hozzánk, ócska piros autójukban üldögélnek, amíg mi megtekintjük a középkori és jugoszláv látnivalókat, és csak mogorván hümmögnek valamit, amikor jártunkban-keltünkben odaköszönünk nekik. Persze nyilván nem szokványos tevékenység, hogy két magyar azzal nyaggatja a világ végi szerbiai kisvárosok lakosságát, segítsenek azonosítani lágereket, katonai objektumokat és eltüntetett temetőket. Talán túlságosan is katonai jellegű kíváncsiság ez ahhoz – pláne itt, a koszovói határvidéken –, hogy ne utaljanak ki nekünk kísérőket.

A halálmars első stációja

Gerillaharc a montenegrói hegyekben – korabeli képeslap részlete

A hadifoglyoknak nincs ikonográfiájuk – semmi különös nincs ebben a máskülönben fájdalmas tényben. Van ikonja a hősiesen harcoló, sárban az ellenséges árokig csúszó, a kórházi ágyon haldokló bakának, a túlélők fölött lebegő hősi halottnak – de néhány torzonborz, elkeseredett pária rajzán kívül semmi nem örökítette meg és emelte az emlékezésre és a kultuszképzésre méltó alakok közé a rabkatona alakját. Vagy ha igen, akkor az elfogott, leigázott ellenség nyomorának illusztrálására.

Szamár-sziget rabjai – Díszbemutató az Urániában

2015. október 26-án, hétfőn 18 órakor
az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében

Nyomtassa ki a meghívót, vágja ki a kupont, és mutassa be a jegypénztárban!

A vetítés utáni pódiumbeszélgetést vezeti: Pásztor Zoltán, 

a közmédia vezető szerkesztője

„Nemzeti himnuszunkat láthatom megelevenedni, amint Margittai Gábor és Major Anita semmiből visszavarázsolt történetét követem, szenvedve végigélem. A felháborodás kétségbeesésével.”

(Kabdebó Lóránt)

Rendező: Major Anita

Író: Margittai Gábor

Operatőr: Talán Csaba

Vágó: Szender Gábor

Narrátor: Gáti Oszkár

Producer: Feledy András

Száz éve foglaltuk el Belgrádot

30,5-es osztrák–magyar löveg a belgrádi Kalemegdán árkában. Fotó: Margittai Gábor

Ami 1914-et a csúfos kudarc esztendejévé és „Kutya Szerbia” tagadhatatlan győzelmévé tette, az 1915 októberében már csak rossz emlék volt az osztrák–magyar haderő számára. Míg 1914 átgondolatlan, pökhendi hadműveletei leginkább arra voltak alkalmasak, hogy színültig töltsék katonáink holttestével az észak- és közép-szerbiai tömegsírokat, valamint szerb lágerekbe tereljenek több mint nyolcvanezer k. u. k. bakát és hétszáznál is több tisztet, 1915 októbere gyökeresen mást hozott. És még csak le sem kellett hullaniuk a faleveleknek.

Szerb emlékezetharc és magyar koszorú

Az olasz haditengerészet a szerb hadseregért a nagy háborúban című korabeli olasz könyv
az 1915 őszén megkezdődött balkáni halálmars szerb áldozataira emlékezik

Ahogy a „költő ír, a macska miákol, és az eb vonít”, a trianoni utódállamok úgy hamisítják ipari méretekben a történelmet. Legyen szó a dákoromán ókorról, a csehszlovák vagy burgenlandi középkorról, de leginkább az örökös etnikai számháborúról, a környező országok hivatalos történelemképzésében minden arra irányul, hogy kiradírozzák a történelemkönyvekből azt a zavaró kis piszokfoltot, amelyet számukra a történelmi Magyarország története jelent.