Dante hajója

Vlora kikötője. Fotó: Margittai Gábor

Ami a Vojusza árterében történt, azt csak hozzávetőlegesen lehetett szavakba önteni. A hadifogolysereg éle, a több száz osztrák–magyar tiszt az elsők között jutott át a folyón, így ők nem tudhatták, hogyan fordul a part menti várakozás lassan, de megállíthatatlanul őrjöngésbe, hogyan szakad a rossz idő a nyomorult közvitézek nyakába, akik közül sokan már olyan gyengék voltak, hogy egyszerűen belefulladtak egy sáros pocsolyába, mert nem volt, aki kiemelje onnan őket. „A gyengébbek a vízben fekszenek, azok már nem fáznak. Egyvalaki egész éjjel mászkált tiszta meztelenre vetkőzve. (…) Egy pedig hason fekve, a lába a többi között, arca egy kis vizesgödörben. Még néha felemelte a fejét levegő után kapkodva. Segítség nincs!” – írja Nemes Károly ómoravicai gazdálkodó.   

Harmadik part

Hidak a Vojusza folyón. Fotó: Major Anita

Az utolsó folyó semmiben nem különbözött az előző kettőtől: sáros kanyarokat rajzolva a szkipetár síkságba igyekezett a tenger felé, helyenként meredek partfalak között hömpölyögve, másutt széles hordaléksávot vonva maga köré. A harmadik folyó mégis a legnehezebb akadálynak bizonyult, amióta elhagyták a hegyvidéket, átgázoltak a mocsarakon, és már csak szinte járóföldre kerültek végcéluktól. Mármint a kontinens peremétől.

Pelikánok földjén

Lezuhant repülőgép a mocsárvilág szélén. Fotó: Major Anita

 

Lenyűgözőnek is nevezhetnénk az előttünk elterülő mocsárvidéket, ha nem tudnánk, hogy több ezer osztrák–magyar hadifogolyból, menekülő szerb katonából és civilből szőtt hullaszőnyeg terül el a mélyén. Aki mindezt nem tudja, az persze gyönyörködhet a sós lagúnák szélén nyíló, színpompás mocsári virágokban, a nádfalak fölött lebegő, légies pinealigetekben és a természetes csatornák zegzugainál megcsillanó tengerben. Vagy elveszhet a vörösesbarna parti homokdűnék között, amelyek olyan ritkaságokat rejtenek, mint például egy elnéptelenedett napozókörlet, egy kávéház vagy egy orrával a homokba fúródott kisrepülőgép.
 

Mint akit a sírból húztak ki

Velencei vár az albán mocsárvidék határán. Fotó: Major Anita

Nincs benne a szolgálati szabályzatban, mit kell tenni akkor, ha bajtársaink mocskos rongyba csavart, langyos és véres emberhússal házalnak. Ahogy az sincsen benne, hány cigarettát ér egy felkoncolt bajtárs, hány élelmesebb bajtársat tud életben tartani kiszikkadt szöveteivel; de még az sincs ebben a szabályzatban, mi a teendő, ha éjszakánként ezek az élelmes bajtársak újra és újra hajtóvadászatot rendeznek, hogy a gyengéket és haldoklókat ott üssék agyon, ahol éppen a földre rogytak. Ezen a vidéken járunk most, ahol az egykor büszke és kutyaszerbiázó osztrák–magyar katonák utolsó reménye is elveszett, és az életben maradásért már bármit megtettek volna.

Szétbombázott remények

Ütközet az Adrián

Nem sokkal azután, hogy leértek a hegyek lábához, és meglegyintette őket a langyos síkvidéki levegő, hullani kezdtek, mint a legyek, mert az út mohón darálta a legyengült embereket. Valóságos hullaszőnyeg borította a Pekinjéből nyugatra futó országutat, és aki még nem volt halott vagy élőhalott, az sírva-kántálva koldult a falvakban, lopta az albánok tyúkjait, de még a kutyáit is, legelte a füvet a kecskék elől, és már az sem zavarta, ha a nekidühödött parasztgazda beledurrantott a flintájával. De ami a legszörnyűbb volt: az osztrák–magyar foglyok egymás ellen fordultak.

Az utolsó vezír

Pekinje városközpontja. Fotó: Margittai Gábor

 
Teljességgel kizárt, hogy elkerüljük a Párt Acélját, ha Elbasanból nyugati irányba távozunk, és vetünk egy pillantást az út mellett elterülő szennyes, leharcolt, szétmálló fémipari gyárszörnyetegre, amely Enver Hodzsa eltökéltségét dicséri. Az albán diktátor 150 hektárra álmodott vas- és acélkombinátot a kilencszázhatvanas évek elején, és a kínai testvéreket hívta meg, hogy ez az álom valóra váljon, majd mint „Albánia második nemzeti felszabadítását” hirdethesse a gyanakvó és irigy imperialista kapitalizmusnak. Ez a felszabadítás letarolta a Szkumbi folyó völgyét, felszaggatta vasúti sínekkel és aszfaltutakkal a földeket, és a Párt Acéljából mára csak ímmel-ámmal működő roncsokat hagyott azon a területen, ahol 1915-ben osztrák–magyar foglyok indultak a tenger felé.